Duray Miklós beszél magáról, családjáról, neveltetéséről (1:12), első magyarországi látogatásáról (3:47), a kisebbségi létről gyerekként, a kitelepítéstől való állandó félelemről (5:07), Trianonról, a Felvidék visszatérésének öröméről, és az erre adott csehszlovák reakcióról, a magyarok üldöztetéséről, jogokból való kizárásáról, a magyarok „széttelepítéséről” a Szudéta-vidékre (7:03), a magyar-szlovák lakosságcseréről (11:52). Elmesél egy történetet egy családról, amely nem települt át végül Magyarországra (15:06), mesél a prágai tavaszról (19:28), politikai szocializációjáról (23:22), arról, hogyan emlékezett meg az ’56-os forradalom leveréséről (25:34), a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának megalakításáról, börtönbe kerülésének körülményeiről (27:41), szabadulása utáni helyzetéről, amerikai ösztöndíjáról (37:51), a kommunista rendszer bukásáról, és a rendszer különböző struktúráinak átmentéséről (41:53).

Az interjúalany beszél II. világháborút illető emlékeiről, a Földtani Intézet „decentralizálásáról” (0:00), majd tanulóéveiről, zsidó barátnője sorsáról és a nyilas érzelmű osztályfőnök zsidókkal való bánásmódjáról (04:24). Szól a háború utáni változásokról, az államosításokról és a szegénységről (9:45). Rátér a Rákosi-rendszer alatti megfigyelésekre, a vallásszabadság hiányára, elmesélve, hogyan zaklatta egy ávós a villamoson (12:34). Szól iskolái befejezéséről és az egyházi iskolák megszüntetéséről (15:45), tanárként való elhelyezkedéséről, az 1950-es évek iskolájáról (16:50) és a szegénységről (19:35). Az 1956-os forradalommal kapcsolatos budapesti emlékeit is feleleveníti (21:24), kiemelve egy történetet, mikor a forradalmárok el akarták kérni apjától a Földtani Intézet fúróját a Köztársaság Tér alatti katakombák feltárásához (24:32). Szól a káderesítés rendszeréről (25:58) és a Kádár-korszak életkörülményeiről is (27:46).

Az interjúalany beszél születéséről, családjáról (0:20), valamint arról, hogy édesapja azért lépett be a TSZ-be, mert őt fenyegették meg az iskolából való kicsapással az agitátorok. Később édesapja idegösszeomlást is kapott emiatt (1:36). Szól arról, miként telepítették ki édesanyja szinte teljes családját és édesapja bátyját németségük miatt, és hogyan zárták ezért börtönbe egyik nagynénjét, és őt hogyan látogatták (3:26). Szól szülőfalujáról, az ottani németségről, és arról, hogyan fogadták be a betelepítetteket (9:30). Szól a búcsújárásról, a hitéletről, valamint arról, hogyan tüntették el a vallás jelképeit az iskolából az 1950-es években (12:30). Beszél a II. világháborúról, édesapja voronyezsi sebesüléséről, arról, hogy édesanyjáék élelmet adtak egy éhező pesti családnak (16:20). Elmeséli, hogy nagyapja nővérét és a keresztanyját málenkij robotra vitték az oroszok Groznijba (21:15), majd édesapja háborúból való hazatérését a sérülés miatt, valamint a családtagok hadifogságáról (24:12). Visszatér a kitelepítésre, például arra, hogy a szovjet zónába telepített rokonai az első adandó alkalommal átmentek nyugatra, valamint arról, hogy milyenek voltak a marhavagonok, amiben szállították őket és mit vihettek magukkal (27:20). Arról is szól, hogyan érkeztek meg a rokonai Stuttgartba, ahol nem volt semmijük, így nagyon nehezen tudtak új életet kezdeni, de szorgalommal sikerült felépíteni új életüket (35:30).