Az interjúalany beszél gyermekkoráról, iskoláiról (0:00), majd középiskolájáról (5:00). Szól arról, hogy édesapja tizenkétszer sebesült meg az I. világháborúban, vitézi földjét csak a többiek után volt hajlandó átvenni. Így 1944 végén kapta meg, de egy fél évvel később vissza is adta (7:12). Szól a román megszállásról, mikor tiszteket szállásoltak el a házukban (8:53). Beszél az Ébredés mozgalomról, amiben megújult az ő hite is (12:35). Elmeséli, hogyan kezdett érdeklődni a zene iránt, hogyan végzett teológiát és konzervatóriumot (14:50). Szól arról, hogy micsoda összetartás volt 1956-ban, és arról, hogy ő is eldöntötte, felmegy a fővárosba harcolni, ám akkor már a szovjet csapatok miatt nem lehetett (19:00). Beszámol arról, hogyan vertek agyon egy ávóst a bányászok Miskolc utcáin (24:00). Beszél az ÁVO működéséről, például arról, hogyan vertek meg egy papot, aki az önkéntes szövetkezetek létrehozására buzdított (25:20). Visszatér az Ébredés mozgalomra, angol-amerikai gyökereire és magyarországi jelentőségére (27:15). Végül arról szól, hogyan lett segédlelkész Miskolctapolcán, hogyan próbálta szervezni a közösségi életet, és miként helyezte át az Állami Egyházügyi Hivatal embere (31:52).

Az interjúalany beszél intézeti gyermekkoráról, nevelőszülőkhöz kerüléséhez, valamint édestestvérével való 28 évvel későbbi találkozásáról (0:57). Rátér a munkájára és a férjével való ismeretségére (3:14). Elmeséli II. világháborús emlékeit, amikor orosz tiszteket ápoltak a hadikórházban (4:40), és azt, hogy látta a magyar hadifoglyokat Oroszországba menet a szolnoki állomáson (6:00). Beszél családi életéről (10:40), valamint az ijedtségről, amit 1956-ban egy repülőről leadott sorozat okozott (11:50). Szól a szórakozási lehetőségekről és a hétköznapi szocializmusról (19:10), valamint a korszak hitéletéről, az egyházakról (25:08). Visszatér nevelőotthonban töltött éveire és a nevelőszüleire (26:10), majd vér szerinti szüleivel való viharos kapcsolatára (30:00).

Az interjúalany szól gyermekkoráról, édesapja cséplőgépének államosításáról, és arról, hogy korán hozzá kellett szoknia a házi és a kemény munkához is, mert édesapja 1942-ben kiment a frontra (0:20). Szól arról, hogy könyvelői vizsgát tett és a szövetkezetben kezdett dolgozni. Ekkoriban folytak az internálások, ő éppen lekerült a listáról, de rokonait elvitték. A trafikban gyorsan vásárolt nekik cigarettát meg ételt és beadta a vasúti kocsi résein (6:30). Két ávós lerángatta a vonatról, megfenyegették és megjegyezték a nevét. Ezután folyamatosan figyelték és nem hagyták elhelyezkedni. Sőt, a kommunista pártbizottság még bálozás során is nyilvánosan elhagyatta velük a termet (9:08). Szól további elhelyezkedési kísérleteiről, ám egy hónap után a helyi pártbizottság utasítására mindenhonnan kitették (11:20). Levelet írt az országos pártközpontba, akik a megyei pártbizottságot küldték ki kivizsgálni az esetet, de a helyiek nem engedték kiszállni a megyei pártbizottságot és eltussolták az ügyet. Több mint tíz évig nem dolgozhatott, 1952-tól 1963-ig (14:00). Szól családalapításáról is, a lakáshelyzetről, és arról, hogy még az 1960-as években is tulajdonképpen éheztek (20:48). Rátér világháborús emlékeire, arra, hogy kapott repesztalálatot a házuk, illetve arra, hogy az óvóhelyen a német katonák nyugtató gyógyszert osztottak. Később az orosz katonák nagyon megverték a falu orosz tolmácsát, aki egy I. világháborúból itt maradt orosz bácsi volt, akin számonkérték, hogy miért nem tért vissza a Szovjetunióba (24:35). Rátér az orosz katonák értékelésére, az erőszakoskodó, barbár kozákok és a civilizált tisztek közötti különbségre (35:00).