Az interjúalany beszél Horthy-korszakbeli gyermekkoráról, családjáról, elemi iskolás éveiről, vallásosságáról. (05:56) Beszél a II. világháború szörnyűségeiről, a harcokról, a szovjet megszállásról. Az orosz katonáktól nagyon félt, bujdosott előlük. Részletesen elmondja a megszálló szovjetek rémtetteit. Korábban a megszálló német katonák tisztességesen viselkedtek. (17:34) A háború alatt fiatal nőként férfimunkát kellett végeznie, mivel a férfiak többsége a fronton harcolt. (20:22) Négy gyermeke született, egyik fia fiatalon meghalt. Beszél gyermekei életéről, unokáiról, dédunokáiról. (22:54) Számára a Kádár-korszakban a legrosszabb az volt, hogy megpróbálták elvenni az emberektől a vallást és a "vesztes mentalitást" akarták beléjük nevelni. A körülmények ellenére végig vallásos maradt, templomba járt. (30:28) Örül a rendszerváltoztatás pozitív hatásainak. (31:46)

Az interjúalany beszél arról, hogy születésekor éppen egy erőteljes reszlovakizációs hullám volt a felvidéki városokban és a határszélen (0:00), majd rátér arra, hogy Vágsellyén a lőporüzembe áramló északi vendégmunkások hígitották fel a magyarságot. A magyar nevét nem használhatta, a szlovák neve pedig teljesen különbözött a magyartól. Végül a rendszerváltoztatás után tudta felvenni a rendes nevét (2:00). Beszél arról, hogy a család férfijainak egészségét tönkretette a lőszergyár, arról, hogy a kommunisták mindig az amerikaiakkal riogattak, valamint arról, hogy a hitélet közösségi formáival nem találkozott soha (7:40). Szól a magyar gimnázium légköréről, az anyanyelvi tanulás megtartó erejéről, valamint arról, hogy a Felvidéken a vegyes házasságok gyermekei szlovákok lesznek (11:16). Beszél arról, hogy mennyire meghatározó élmény a felvidéki magyarság körében a kitelepítés és a csehországi kényszermunka (18:25). Szól arról, hogy szlovák egyetemi szobatársai nem hitték el neki, hogy a kitelepítések megtörténtek (21:50), illetve arról, hogy a szlovák közvélemény a jó dolgokat az "uhorokhoz", a rosszakat pedig a "magyarokhoz" társítja (23:15). Szól arról, miként kezdett az Ifjú Szívek táncmozgalomban résztvenni (25:55), valamint arról, hogy a szervezet elmagyarosodása miatt egy tűzeset ürügyén letratzótatták a magyar koreográfust a kommunista hatóságok (31:00). Szól arról, hogy házassága révén egy olyan magyar közösség része lett, akik büszkék voltak magyarságukra, illetve arról, hogy miként kezdett Gömörországban népdalokat gyűjteni (32:45).

A Magas Tátrában született, gyermekkora szép volt, tanulni nagyon szeretett. Erről beszél(0:35). 1944 augusztusáig nem nagyon éreztek semmit a háborúból. A Szepességben élő németek nem tettek egymás között különbséget, emiatt "cipszernek" nevezték ki magukat. Az interjúalany a cipszerségről mesél(2:36). A szepességiek Trianon után Csehszlovákiához került, a (cseh)szlovák mindennapokat ismerhetjük meg. Elemeséli, hogyan települtek át a helyi magyarok nagyrésze Magyarországra(5:55).A második világháború után sokkal nehezebb volt megmaradni magyarnak, mint az első világháború után. Az interjúalany a lakosságcserékről és a deportálásokról mesél - személyes élményei alapján(8:21). A családja 1945 januárjában kerültek Drezdába és környékére. Az interjúalany a drezdai életről és körülményeiről beszél(11:04).Elérkezett 1945 január 13.-a (a drezdai bombázás napja), ezt a napot és magát a bombázás menetét meséli el a lehető legnagyobb részletességgel(12:08). A bombázás után továbbáltak és egy kisvárosban kaptak szállást, az interjúalany ott be is írtakozott egy gimnáziumba. A család örült, hogy véget ért a háború, de koldusszegények lettek(26:00).Édesapját elfogta a honvágy, haza szeretett volna menni(27:39).Az interjúalany a hazakerülésükkel kapcsoltaban Németország felosztásáról, "hadifogságról" is beszél. Egy civil fogolytáborba került, ezt a frankfurti tábort is bemutatja(28:24). Majd bevagonírozták őket és egy Ausztrián, Magyarországon át Romániába tartó vonatra tették fel őket. Az utazást részletesen elmeséli(30:46).Komáromnál kiszálltak a vonatból, és a komáromi börtönbe kerültek, itt kivizsgálták őket és tovább szállították a családot Budapestre(32:32).1945 augusztusában Miskolcra érkeztek, itt egy lakást kaptak. Az interjúalany elmeséli a kezdeti időket, amikor még óriási nehézséget jelentett, hogy nem tudott magyarul(33:44). Az interjúalanyt már ekkor megkülönböztetés érte származása miatt, de nem törte meg, sőt megerősítette. Kitűnővel érettsigezett és egy idegennyelvű fősikolán tanult tovább(36:33).Kuszmann Károlyné végül pedig arról beszél, hogyan dolgozta fel ezt a rengeteg sérelmet, borzalmas élményt(37:21).