Az interjúalany azok között a szép, fiatal lányok között volt, akiket 1945. február 13-án elvittek a felvidéki Hetényről, hogy a nyilasok "egészséges, magyar anyákként megőrizzék" őket. Röviden szól családjáról, földjükről, Hetény lakosságáról (0:50), majd rátér arra, hogy miként fogadta a felvidéki magyarság a bécsi döntést (3:10). A háború során német katonákat is elszállásoltak, az oroszok pedig kétszer is elfoglalták a falut (4:30). Szól arról, hogy február 13-án elvitték huszonhárom társával együtt a nyilasok (7:20), és először Érsekújvárra szállították őket, ahol cetliket dobáltak ki az ablakon, ha megtudtak valamit. A szülők összegyűltek tiltakozni, mire az egyiküket agyonlőtték. Szökni is próbáltak, de visszaterelték őket (10:22). Innen a szétlőtt Bécsen át egy német táborba vitték őket (13:05), ahol "önkéntesként" kezelték őket, román, lett, német lányokkal együtt. Katonaruhában jártak és zsoldot kaptak (14:48). Beszél a tábor mindennapi életéről, a propagandáról, a munkákról, vagy arról például, hogyan mentek a fényképészhez (17:45). Szól a háború befejezéséről: egy közeli pajtába vezényelték őket, hogy átvészeljék a háborút (24:40). Beszél a Vöröskereszt segítségéről, megtudták, hol vannak komáromszentpéteri magyarok, így csatlakoztak hozzájuk a hamburgi táborban (28:08). Szól arról, hogyan fogadták őket Hetényben, mikor hazatértek (29:50). Elmeséli, hogyan találkozott kaukázusi orosz katonákkal, még mielőtt elvitték volna (32:02). Szól a szlovák partizánokról(35:00), majd a kitelepítésekről (36:00) és a szövetkezetesítésről (38:00). Szól a katonai szolgálatról, hadifogságáról, és arról, hogy hazatértében összeverekedett egy orosz katonával (43:00). Visszatér a táborban megismert különböző nemzetiségű lányokra (45:00), és felidéz német indulókat, amiket ott kellett megtanulniuk (48:20).

Az interjúalany beszél gyermekkoráról, családjáról, munkás szüleiről (0:12), majd rátér arra, hogy gyerekként milyen játékokat játszottak, hol aludtak (5:00). Beszél az ünnepekről, a karácsony megünnepléséről (8:20). Szól II. világháborús emlékeiről, a bombázásokról, valamint arról, hogy kiszedették a fülbevalókat a lányok füléből, nehogy a szovjetek kitépjék (10:57). Szól a svábok kitelepítéséről Solymárról. A listáról az utosló pillanatban vették le őket, mert édesapja foglalkozására szükség volt, de sok rokonukat kitelepítették (13:18). Szól arról, hogy sokan elásták az értékeiket abban a reményben, hogy még visszatérhetnek. Szól az első és második transzportról, valamint arról, hogy Karlsruhe környékén barakkokban szállásolták el a kitelepítetteket (17:00). Egyik kitelepített sógora 1954-ben egy felhívás hatására Ausztráliába települt, ahonnan még ma is levelezik a két család (21:00). Megemlíti az 56-os forradalmat (22:48), majd rátér arra, hogy a kitelepítés után nem volt tanítás sokáig, ő pedig dolgozni kezdett. Először az óvodában segített be, majd kitanulta az esztergályos szakmát (23:40). Később irodai munkára került, békekölcsönt kellett váltania, majd végül a faiparban kezdett dolgozni. Itt ismerte meg a férjét is, aki később iparengedélyt váltott ki (27:10). Arról is szól, hogy sokan félelemből magyarosították a nevüket (31:50). Végül a Kádár-korszak jobb életkörülményeiről szól, a rengeteg munkáról, ami az ország újjáépítéséhez kellett. A fejlődést jól jelzi, hogy nem kellett annyi gyermekkoporsót készíteni, mert a gyermekhalandóság nagyban csökkent. Szól arról is, hogyan élénkült meg a németországi rokonokkal való kapcsolattartás 1956 után (32:30).

Az interjúalany beszél az 1950-es évek mindennapi életéről, a Sztálin halála utáni enyhülésről (0:30). Szól a forradalom egyik előzményéről, az 1956 április 4-i pécsi felvonulásról, ahol mozgalmi dalok helyett 48-as dalokat énekeltek, ami botránynak számított (1:20). Bányászként dolgozott, amikor meghallotta az 56-os forradalom hírét (3:30). Szól az október 25-i tüntetésről, annak szétveréséről, az elbújásról, az igazoltatásról (7:18). Beszél a többi nap eseményeiről, egy kollégiumi igazoltatásról (15:00). Szól arról, hogy édesapjával és másik két emberrel fel akartak menni a mecseki Árpádtetőre ellenállni, de addigra már a szovjetek felülkerekedtek. Végül a faluban letették a fegyvert az oroszoknak (18:14). Az MSZMP helyi alakuló ülését szétzavarták, kövekkel dobálták be az ablakát, amiért 57 nyarán le is tartóztatták (21:00). Szól arról, hogy az ötvenhatosokban sose merült fel a bosszú lehetősége (25:25), majd arról, miként ült öt hónapot börtönben (26:30). Szól arról, hogy csak akkor engedték el, amikor már munkát szerzett, de ez nagyon nehéz volt, ha fel is vették, hamarosan fenyegetés hatására kirúgták. Végül segédmunkásként tudott elhelyezkedni (28:25). Szól arról, hogyan sikerült főiskolára mennie a szerencse, a jóindulat és az adminisztráció figyelmetlensége miatt, majd arról, onnan hogyan került egyetemre, és végül hogyan végzett villamosmérnökként (31:14). Szól arról, hogyan lett szakoktató, és hogyan jelentették fel egyszer múltja miatt, valamint arról, hogyan különböztették meg a Kádár-rendszerben (34:20). Végül arról szól, mit bánt meg, és mit csinálna másként (39:20).