Az interjúalany beszél gyerekkoráról, arról, hogyan lett végülis katolikus vallású, és hogyan ment át a katolikus iskolába. 1945-ben Ausztriába menekült, majd 1946-1952 között az orvosi egyetemre járt. Végzés után gyerekgyógyász akart lenni, de szülésznőnek kényszerítették (0:00). Beszél házasságáról és gyermekeiről, a családi életről (4:55). Beszlé gyermekkorának szép világáról, a Horthy-korszakról, az akkori polgári világról. A család és a társadalom életében sokkal nagyobb szerepet játszott a szeretet (8:40). Szól arról, hogy a hitéletet hogyan próbálta lerombolni a Rákosi-rendszer, például hogyan néztek szét az ő lakásukban is feszületet keresve (11:15). Visszatér családjának harmonikus viszonyára a két világháború között (13:25), majd elmeséli, hogy egy véletlen döntése hogyan mentette meg a biztos haláltól, amikor a várost bombázták (19:15). Szól a Rákosi-rendszer erőszakszervezeteiről (22:20), majd arról, hogy a rendszerváltoztatás során elmaradt a számonkérés (24:22). Beszél arról, hogy tizenkét éve rákbeteg, arról, hogy az Úristen segítségével megnyugvással tudja fogadni, valamint szól a fiatalokhoz a kereszténység fontosságáról (26:20). Rátér arra, hogy édesapja katonai szolgálatot teljesített a II. világháborúban, és a nyugatra hátrálás során a családját is magával vitte Ausztriába (30:15). Végül az 1956-os debreceni eseményekről szól, például arról, hogy a megszálló orosz parancsnokok feleségei a klinikán szültek, valamint arról, hogy a forradalom napjaiban a rektor tanítási szünetet rendelt el (34:38).

Az interjúalany beszél családja eredetéről, a névváltoztatásról, valamint arról, hogyan telepedtek le Újpesten, ahol édesapja kisiparos volt. Elmeséli, hogy nem nagyon találkozott antiszemitizmussal 1941 előtt, de megvonták tőle a tandíjmentességet a polgári iskolában, mert nem állt fel a himnusz éneklésénél. Szól arról, hogy a nyilasok kényszermunkára vitték egy laktanyába édesapját, majd arról, hogy őket csillagos házba zárták. Először romeltakarítási munkákban segíettek, hogy ne vigyék el őket, de mégis elvitték. Először a téglagyárban dolgoztak, majd Németországba vitték őket. A háború után nehezen kapták vissza lakásukat, mert már laktak benne. Szól arról, hogy milyen munkahelyeken kezdett dolgozni, és arról, hogy ott nem tapasztalt antiszemitizmust, sőt, egy nagyon kedves sváb lánnyal dolgozott együtt. Beszél arról is, hogy járt Izraelben, de nem akart ott letelepedni, de ha fiatalabb korában hallott volna a lehetőségről, lehet, hogy úgy döntött volna. Arról is beszél, hogy bár nem volt sok zsidó barátja, azt elképzelni se tudta volna, hogy keresztényhez menjen hozzá. Végül arról beszél, hogy a rendszerváltoztatás nem hozott különösebb változásokat az életében, és arról, hogy a magyar államtól életjáradékot kap, Németországtól pedig nyugdíjat.

0:00 családi háttér, gyermekkor, rövid életút 1:35 1944. december 6.-án az édesapját majdnem eltalálta egy bomba Sopronban 3:03 egy pincében rendezkedtek be, hogy túléljék a háborút, március végén jöttek az oroszok 6:36 a faluban a pajták tele voltak emberekkel, sokan bujkáltak 11:19 mesél a környezete férfitagjainak hadifogságba eséséről 13:39 a háború után az élelmiszerellátás akadozott, mindent ellenőriztek, engedély kellett a disznóvágáshoz is, mesél a beszolgáltatások időszakáról 21:31 1956-ra emlékezik vissza, megszűnt az iskolában az orosz nyelv oktatása, a falu közepén volt egy gyűlés 24:34 a Kádár-rendszer egyik legnagyobb hibája a fiatalok kivégzése volt 1956 után, beléptették a pártba, az egyházi esküvőjét sem nézték jó szemmel 28:57 kizárták a pártból 30:10 a rendszerváltoztatás nehéz időszak volt, egyesületet alapítottak 34:57 mesél a helyi plébános leváltásával kapcsolatos ügyről