Az interjúalany 1923-ban született Gátéren (Bács-Kiskun megye). Beszél gyermekéveiről. 5 km-t kellett az iskoláig gyalogolnia, de élvezte, mert társaival szórakozhatott. Édesapja harcolt az I. világháborúban, utána orosz fogságba esett és csak 1922-ben, betegen ért haza. Az interjúalany fiatalkorában főleg lovakkal dolgozott. (02:40) Édesapja a hadifogság alatt nagyon jól megtanult oroszul, később a II. világháború végén ez hasznára vált. (03:38) Az interjúalany a II. világháború alatt a Királyi Honvédségben szolgált, egészen 1944. október 15-ig, a kiugrási kísérletig. Ekkor már nagyon örült a kihirdetett fegyverszünetnek. (04:40) Hazafi volt, társaival együtt élvezte a katonaságot. Beszél a honvédségnél töltött időkről. A bombázások miatt már a szállítások is akadoztak. Először a Délvidéken szolgált. Mikor egységével vonult vissza a Délvidékről, már látta a menekülőket és a vonuló szovjet tankokat. Egy idő után a németekkel együtt felvették a harcot, de már nem tudtak nagy ellenállást kifejteni. Folyamatosan visszavonultak, elmondja ennek részleteit. (12:10) Október 15-e után azt hitték, hogy vége a háborúnak, de a németek közrefogták őket és nem hagyták, hogy letegyék a fegyvert. Aki szökni próbált, lelőtték. A zászlóaljat Bajáról továbbirányították Mohácsra, itt harcba bocsátkoztak a szovjet csapatokkal. Ezután egészen Nagyatádig vonultak, az ott lévő alakulatokból új egységet hoztak létre. Nehézfegyveres századba került aknavetős szakaszhoz. Az oroszok Horvátország felől megpróbálták bekeríteni a Nyugat-Dunántúlon tartózkodó katonákat. Részletesen beszél a harcokról. (22:38) Elhagyták állásaikat és fegyvereiket, ezért megbízhatatlannak nyilvánították őket. Büntetésből Dániába szállították őket az Atlanti-erődbe, Wehrmacht katonaként. 1945. május 8-a után angol hadifogságba estek. 150.000 embert zártak egy fogolytáborba a dán határon. Szeptember 6-ig volt itt 16.000 másik magyarral együtt. (26:00) A fiatal és erős magyar katonák közül 2.000-et kérdezés nélkül elvittek a francia idegenlégióba. Új ruhát, zsoldot, jó kosztot kaptak. Ki akarták vinni őket Indokínába, de szerencséjükre egy Nemzetközi Vöröskeresztes Delegátus megtalálta őket. Miután kiderült, hogy nem önkéntesek, akik haza akartak térni, elmehettek, de ekkor már 1946 ősze volt. (28:04) Egészen Kaposvárig kaptak angol kíséretet, nehogy a szovjetek továbbvigyék őket Szibériába. (29:20) A hazatérés után az interjúalany megnősült. 8 hold földön kezdett el gazdálkodni. 1950-ben kezdődtek a laktanyaépítések, ezeken segédmunkásként dolgozott. A TSZ-eseítésnél felesége belépett, ő elment a vasúthoz. (36:56)

Az interjúalany beszél származásáról, családjáról, tanulmányairól és munkába állásáról varrónőként (0:50). 1938-ban Budapestre került lányinternátusba, emellett folytatta a varrónői munkát. Részletesen beszél az internátusi életről és kulturális lehetőségeikről (4:10). A rendház vezetője Salkaházi Sára volt: beszél a zsidómentésben játszott szerepéről és személyiségéről (7:56). Kitér találkozására Mindszenty Józseffel (9:17). Részletesen beszél Budapest ostromáról, óvóhelyekről, bombatámadásokról, a Vörös Hadsereg fővárosi harcairól (10:54). Ismerteti az ostrom utáni élet nehézségeit: élelmiszerhiány, romeltakarítás, félelem a szovjet katonáktól (25:45). Beszél viszontagságos visszatéréséről Pécsre (31:35), majd az újrakezdés lehetőségeiről varrónőként Szederkény sváb faluban (38:15).

Az interjúalany beszél gyerekkoráról és édesapjáról, akit az ostromlott Budapesten ért halálos találat (0:10). Nevelőapját patkolókovácsként dolgoztatták a megszálló orosz katonák. Szól az oroszok gyerekes, gyakran vidám viselkedáéséről, valamint arról, hogy őt és édesanyját elvitték és csutaszár vágására kényszerítették. Nevelőapjának sok mindent meg kellett mozgatnia, hogy elengedjék őket, közben pedig többször majdnem lelőtték őket (1:24). Elmeséli, hogy nevelőapja miként merészkedett vissza házukba, hogy a zabrálásból megmentsen néhány dolgot, és hogy miként zavarták el őt onnan az oroszok (7:45). Elmeséli, hogyan kellett az éjszaka közepén szovjet katonákat kísérnie egyik faluból a másikba, aminek során félreértések miatt szintén többször majdnem lelőtték (14:48). Szól arról, hogy a falujukon kívül menekültnek számítottak, és miként döntötték el, hogy gyalog elindulnak rokonokhoz lakni (18:28). Elmeséli, hogy egy orosz katonanő meglátta a csizmán a jó csizmát, levetette vele, és odaadta a sajátját, ami elhasznált és lyukas volt (20:20). Szól arról, hogyan értek oda nagynénjéhez, hogyan kellett bújdokolni az erőszak elől (24:10), majd azt, hogy mi történt a háború után, és hogyan alapított családot (25:52).