A riportalany debreceni kereskedőcsalád leszármazottja, akinek családja 1944-ben költözött át Pécsre. Szól arról, hogy édesapja három évig volt hadifogságban (3:00-ig). Elmeséli, hogy a háború után Pécs csaknem összes általános iskolájában tanult (7:18-ig). Meghatározó élmény volt számára, hogy iskolás korában több pécsi képzőművész tanította (10:53-ig). Mesél katonai szolgálatáról, elmondja, hogy katonaévei alatt lehetősége volt képzőművészettel foglalkoznia (17:32-ig). A pécsi Művészeti Szakközépiskolába Bizse János hívta tanítani 1962-ben. Elmondja, hogy milyen okai voltak az iskola létrehozásának (21:18-ig). Felidézi milyen volt a helyi képzőművészeti élet az 1960-as években, milyen lehetőségei voltak a kor alkotóinak (25:18-ig). Beszél a korszak morális problémáiról (35:50-ig). Szól a Pécsett kibontakozó szellemi pezsgésről. Elsőként a Pécsi Nemzeti Színházban Németh Antal és Eck Imre irányításával megvalósult törekvésekről beszél (39:38-ig), majd szól a Bóbita Bábszínház jelentőségéről (44:11-ig). Mesél a Bécsy Tamás vezetésével meginduló amatőr színházi életről (45:48-ig). Elmondja, hogy a helyi politikai elit támogatta a művészek törekvéseit, mert büszke volt ezekre (52:02-ig). Végezetül szól a Villányi Művésztelep megalakulásáról (56:50-ig).

Az interjúalany beszél iskoláséveiről, a tanulás mellett végzett különböző munkáiról, és a korabeli iskolákban tapasztalható körülményekről. Mesél arról, hogy hogyan tudta elvégezni az egyetemet, milyen munkákat talált utána, és milyen volt a megélhetés a Kádár-korszakban. 0:5--születés, család, milyen munkákat kellett végeznie gyerekként az iskola, később pedig az egyetem mellett; 2:45--mit dolgozik az egyetem befejezése után, házassága; 4:48--emlékei a II. világháborúról, milyenek voltak a körülmények a háború befejezése után, milyen volt a Rákosi-korszak; 7:12--milyen sportokat gyakorol, milyenek voltak a körülmények az iskolában, milyen volt a korabeli egészségügyi ellátás; 16:50--milyen volta a megélhetés a Kádár-korszakban; 21:0--milyen játékaik voltak gyermekkorában

Az interjúalany beszél gyermekkoráról, oktatásáról (0:30), majd arról, hogy a II. világháborúban édesapja gazdászati tiszt lett (3:30). Szól Trianon következményeiről és az I. bécsi döntésről, amit édesapja így kommentált: "az a baj, hogy nem azok adják vissza, akik elvették" (5:13). Szól a Pápai Református Kollégium életéről, szervezetéről (6:45), a hazaszeretetre és polgári ízlésre nevelésről (10:00). Beszél a Horthy-korszakról, és arról, hogy Horthy István testesítette meg az ideált a fiatal lányoknak (12:22). Szól arról, hogy a front közeledtével ki akartak menni önkéntes munkára Németországba, ám ehelyett Lengyelországba vitték őket marhavagonban, ahol gyári munkát kellett végezniük. Miután vőlegénye beállt katonának, gyorsan hazaengedték őket (17:30). Szól arról, hogyan élték át korábban a bombázásokat, illetve hogyan viselkedtek az orosz megszállók: bombatölcséreket töltöttek fel könyvekkel, mikor cseresznyét vittek sebesült társaiknak, az egész fát kivágták (20:15). Szól a háború utáni életről, a cserekereskedelemről, inflációról, valamint az egész környékről kezelésre érkező megbecstelenített lányok és asszonyok (24:30). Szól arról, hogy ők maguk hol bújkáltak az oroszok elől (26:18), a háború utáni életkörülményekről, hogy például csak 2 méter anyagot lehetett vásárolni (31:50). Szól Pápa lakosságának menekültekkel való felduzzasztásáról, arról, hogy lakásukból csak a hálót tarthatták meg, de az is tele volt ismerős menekültekkel (35:08), a "fasiszta" könyvek bezúzásáról (39:00), valamint Sulyok Dezsőről és a politikai rendszer megszilárdulásáról (39:50). Elmeséli, hogy az erőszakoskodó oroszok nagyon féltek a tisztjeiktől, valamint azt, hogy a hasonló német katonákat egy pofonnal le lehetett rázni (42:20). Végül az 1950-es évek mindennapjairól, kulturális életéről és az 1956-os forradalomról szól (44:20).