Az 1950-es években Hatvanban lakott a családjával, onnan internálták őket 1950-ben Hortobánykónyára (0:49). Édesapját, már egy hónappal korábban internálták, ennek oka az volt, hogy nem volt hajlandó kilpni a szociáldemokrata pártból (1:53). Kistarcsára utána pedig Recskre szállították. Az ÁVÓ-sok egy aprócska csellel csalták tőrbe Binder Géza családját, elfogták őket, majd egy teherautóval Hortobágykónyára vitték őket (4:03). A táborban libapásztorként és vízhordóként dolgozott, összesen 39 hónapig ott raboskodva (5:39). A fogvatartók különböző módszerekkel kínozták a gyermekeket: bikák elé vetették őket, verekedést szítottak közöttük (6:44). A birkák számára épített hodályokban és barakkokban laktak(8:25). Karácsonyt és más ünnepeket nem ünnepelhették, a hétköznapokon nem túlságosan kiadós étkeket készítettek, sőt valamikor az összefogott verebekből pörköltet főztek(10:32). A verésekről a foglyok tudtak, de ezek nem történtek nyílvánosan (11:42). Nagy Imre 1953-as kormányrakerülése folytán szabadulhattak ki a Hortobágykónyi táborból (15:03). Édesapja később, ugyanezen az év szeptemberében szabadult (16:32). Binder Géza jó tanuló volt, már a gimnáziumban is jeles tanuló volt, fel is vették a Vegyipari Egyetemre, de a szigorlatokon megbuktatták a származása, múltja miatt. Később a Győri Főiskolát el tudta végezni(17:27).Édesapját hosszú éveken át nem látta(18:34). Hatvanban szinte csak a vasutasokat telepítették ki , de találkozott a nyugati határsávból internáltakkal és kulákoknak nyílvánítottakkal is (20:44).Minden évben elmegy Recskre, Kónyára is, hogy részt vegyen a hivatalos megemlékezéseken, sőt még a Recski Szövetségnek is tagja (21:56). A családban nem esett szó a tábori eseményekről, mivel féltek attól, hogy esetleg kitudódik és megint elviszik őket oda (25:31). Csak a rendszerváltoztatás után kereste meg a családot a média, vagy a kutatók, azelőtt természetesen nem volt rá mód (27:14).

Az interjúalany beszél tanulmányairól, melyeknek egy része egybeesett a háborús időszakkal (0:36), a második világháborúról, a légiriadókról és arról, hogy édesapját elvitték Málenkij-robotra (2:20). Beszámol a háború utáni nehéz hétköznapokról, és az iskola újrakezdéséről (7:13), az úttörőmozgalomról (9:18), a KISZ-ről és végzettségéről (11:52), a szakszervezetekről és a munkaidőről, munkakörülményekről (13:13), a szocialista brigádokról és a tervek túlteljesítéséről (16:34), állami lakásukról (19:02), arról, hogy egyházi esküvőjük nem lehetett (20:53), a békekölcsönről és a gyermektelenségi adóról (21:53), a korabeli szórakozási lehetőségekről (22:40), az 1956-os forradalomról (25:14), és arról, hogy este a Nemzeti Színház előadásán ült (27:00). Mesél az élet megbénulásáról, az élelmiszergondokról (27:52), november 4-ről és a konszolidációról (28:34), a kiegyensúlyozott életfeltételekről (30:02), végül a rendszerváltoztatás hatásairól (31:02).

Az interjúalany mesél családjáról, gyerekkori emlékeiről, özvegyen maradt édesanyjáról (0:18). Beszél második világháborús élményeiről, hosszan részletezi a szovjet megszállók viselkedését, elmondja többek között, hogy édesanyja miért nem lett erőszak áldozata, mesél egy idős hölgyről, akit megerőszakoltak (6:05), majd további hasonló történetetekkel folytatja (15:13). Beszámol arról, hogyan kutatták át a szovjet katonák a lakásokat (19:59), majd a megszállással kapcsolatos emlékezéseit két 15 éves fiú tragikus történetével zárja (20:44). Röviden kitér az 1956-os forradalom közvetlen előzményeire, majd elmondja, milyen emlékeket őriz az október 23-i eseményekről (21:50). Később a forradalom és szabadságharc további történéseit meséli el, főként személyes élményeire támaszkodva (31:10): beszél többek között orvlövészekről (37:40), agent provocateur-ökről (41:57), állítólagos Dunába lövésekről (43:11), az október 25-i vérengzésről (44:15). Elmeséli egy pufajkásokkal kapcsolatos történetét (45:18), végül az utókornak címzett üzenettel zárja a beszélgetést (54:29)