Pohankovics János gyerekfejjel élte meg a II. világháború éveit Kiskőrösön. Édesapja megjárta Don-kanyart, ő maga szemtanúja volt a kiskőrösi zsidók gettóba költöztetésének, majd a zsidó lakások kifosztásának. Látta a település határában lezajlott szovjet-magyar ütközet áldozatait. A szovjet megszállást nem élte meg tragikusan, mert a szlovák lakosság szót értett az oroszokkal, és hozzájuk magas rangú tiszteket szállásoltak be, akik megvédték őket az erőszakoskodóktól. (00:00-02:00) a csalás bemutatása, a háború negatív hatása az üzleti forgalomra; (02:00-08:42) a zsidóság gettósításával és deportálásával kapcsolatos emlékek; (08:42-19:00) harcok Kiskőrös határában, a harc nyomainak látványa; egy orosz katona dühöngése a holttesteken; sebesült édesapját ellátták, mert tudott szlovákul (19:00-22:10) tábori levelezőlap, amit apjának írt a Don-kanyarba; (22:10-42:38) a családhoz beszállásolt oroszokkal kapcsolatos anekdotikus emlékek, "idill" és veszélyes helyzetek.

0:00 családi háttér, gyermekkor, elmeséli a szovjet katonák garázdálkodásait a háborúban 3:43 gyermekként nem volt nehéz életük, felidézi az életkörülményeiket, a szőlőjüket elvették tőlük háromszor is, édesapja azonban balesetben halt meg 6:42 a háború alatt az édesapja munkájából éltek meg, ő cipészmester volt, utána pedig jegyrendszert vezettek be, húst, tejet, cukrot, kenyeret csak jegyre lehetett kapni, a cukorhiány miatt nem tudott rendes anyatejet adni a gyermekének 12:08 a háború idején Szegváron éltek, az orosz katonák mindent elvittek, amit értek, többek között a kerékpárjukat is, a harci eseményeket egy bunkerban vészelték át 21:10 az 1956-os forradalomból nem sokat vettek észre, említ egy kis epizódot, amikor egy szovjet katona majdnem agyonlőtt egy civilt

1923 augusztus 30-án született Biharugrán(0:45). Bár jó tanuló volt, az édesapja nem engedte tanulni, mert kellett neki a sagítség a ház körüli munkákban(1:04).17 és fél éves korában házasodott össze az akkor 25 éves férjével(1:44). Férje részt vett az erdélyi bevonuláskon, de utána újra behívták az orosz frontra(2:10). Nem lehet tudni, hogy először orosz vagy román fogságba esett de utána Besszarábiába szállították(3:02). 16 biharugrai társaival együtt raboskodott, hazatértek, de a rabságban szerzett sebek miatt végül mindannyian odavesztek, közben a házuk egy tankcsata miatt teljesen leégett(4:02). Ekkor nem voltak otthon, mert egy szomszéd településre menekültek az orosz csapatok elől, de végülis hazamentek, ekkor vették észre, hogy leégett a házuk(5:55). 1945 őszén Cser Róza megbetegedett, de nem nagyon volt orvos, gyógyszer szinte semmi sem volt(8:01). A férje fogságban lelt haláláról nem beszélhetett senkinek, mert a kommunisták azt mondták erre, hogy"Miért vonult be katonának?"(9:13). Tekintet nélkül a szörnyű körülményekre az oroszok elvitték az állatokat és azokat Szovjetunió felé terelték(10:34). A helyi kastélyt a háború végén a megszálló oroszok és románok teljesen kifosztották. Így végül a kúriát végleg lebontották (12:43). A ház újraépítésekor a falu népe rendkívül együttérzően segítette a munkát, amivel csak tudta(15:46). A viszonylagos rend csak 1948-ra állt helyre, addig az állam szinte semmennyire sem tudott segítséget nyújtani a rászorulóknak(17:15). A család saját búzájára is őrlési engedélyt kellett kérni, ha lisztre volt szükségük(18:22). Bár nem volták kommunisták, de mégis alkalmazkodniuk kellett a rendszerhez, hiszen másképp nem tudták volna felépíteni a házukat(21:11). Örültek, hogy vége lett a háborúnak, mert azt remélték, hogy a férfiak hazajönnek(22:30). A házból gabonát és párnákat loptak az oroszok mögött érkező román katonák. Valamint állandó félelemben tartották a falusi lakosságot, főleg a nőket(23:45).A román katonák elől többször is bujdosni kényszerültek(26:12).