0:00 családi háttér, gyermekkor, örökbe fogadták, miután a szülei otthagyták a szoptató dajkánál, mesél az iskoláiról 5:06 egy zsidó családhoz ment el szőnyeget csomózni két évig, utána pedig kifutónak vették fel az egyik selyemgyárba 8:02 ezt követően egy hadi üzemben dolgozott, ahol többet fizettek nekik, de a munkahelyi légkört, ezért nem dolgozott ott sokáig, ezért a cérnagyárban dolgozott tovább, mesél arról, hogy a háború után „német nevűket” kerestek a rendőrkapitányságra 14:24 a német katonák szinte besétáltak az országba, nem volt velük különösebb probléma 16:16 az élelemszerzés nagyon nehéz volt, időnként lőttek, csákánnyal bányászták ki a fagyott földből a marharépákat 20:34 a bombázások szörnyűek voltak, egy alkalommal a mellettük lévő pincébe csapódott be a bomba, a Váci úton egy villamosnyi embert pusztított el egy bomba 24:32 a háború után kezdődött a batyuzás, ami azt jelentette, hogy vidékre mentek árut cserélni élelemre 30:49 a zsidók üldöztetésére emlékezik vissza

Elmeséli 1933-as születésének és gyermekkorának a körülményeit a nagy gazdasági válság alatt Abaligeten. Katolikus népiskolába járt, ahol csak egy tanterem volt, a tanító házaspár egyben a kántorok is voltak. (02:10) Édesapja katona lett, a világháború után a családot sváb származása miatt 1947-ben kitelepítették. A Hortobágyra akarták telepíteni őket, de egy rokoni család szállást adott nekik, míg később bérelni tudtak egy lakást. (04:44) Az időrendet felborítva elmondja a korábbi szovjet megszállás menetét, amely sok halottat követelt. (08:12) Nagyapját, mivel jól tudott oroszul, a szovjetek magukkal vitték tolmácsnak, közben a katonák molesztálták a nőket és részegeskedtek. (09:44) Elmondja a pengő hiperinflációját, az emiatt kialakult cserekereskedelmet és a rossz körülményeket. (11:40) A forint bevezetésével rendeződött a család anyagi helyzete is. (12:52) Újra elmondja, hogy az első kitelepítésből csak kilakoltatás lett, majd 1948-ban Németországba akarták kitelepíteni a családot. Végül, mivel magyar érzelműek voltak, maradhattak, de az édesanya nem kaphatott állandó munkát. (15:20) Az akkor 14 éves interjúalany, hogy segíthesse a családját, a helyi orvosnál dolgozott. Először a gyermekeire vigyázott, majd házimunkát is végzett (16:00) 1950-ben ment férjhez, ekkor öt évre elköltözött a faluból. Két gyermeke született, majd visszajöttek Abaligetre, ekkor említi meg, hogy édesapja meghalt a fronton a II. világháborúban. Elkezdtek gazdálkodni. (18:06) Elmondja a családi életet és a konfliktusokat, az akkori társadalmi kapcsolatokat, gyermekeinek iskoláztatását. 1962-ben beköltözött a család Pécsre. (20:10) Számára a Kádár-korszak biztonságot adott, mivel volt munkája és ezért nyugodtan vehetett fel kölcsönöket (29-et) a kiadások fedezésére. (22:46) 1962-66-ig a férje építőipari vállalatnál volt raktárvezető, az intrerjúalany ugyanott villamossági raktáros. Elmondja munkája menetét. A vállalat megszűnése után gépállomáson dolgoztak nyugdíjazásukig. (25:40) Káros hatásai ellenére pozitívan értékeli a Kádár-korszakot. (27:04)

A Mohácsról származó Scháffer Stefánia megélte a II. világháború borzalmait: (03:10) származásuk miatt kitelepítés, a háborús front mozgása miatt menekülés, bujkálás volt osztályrészük. (05:54) Állandó bizonytalanságban, szorongásban, de az őket körülvevő polgárok, zsidó munkaszolgálatosok, helybéliek emberséges, segítőkész közösségében éltek Nagybajomban, ahová kerültek (07:00, 08:45). A család 1945 januárjában a padlásról jól látható frontvonalak, lövészárkok ellenére, a lövöldözések ellenére a házban maradt, amely óvóhelyként is szolgált másoknak (09:59, 11:19) A harcok során édesanyja súlyos fejsérülést, nővére maradandó kézsérülést, a riportalany arcsérülést szenvedett el. (17:53) A nagykanizsai kórházban ápolták őket, német (!) segítséggel kerültek oda, összesen öten. Emberségesen bántak velük (20:05). Bolgár katonatisztek jóvoltából, szerencsésen jutottak haza Mohácsra (23:40), ám az akkor 16 éves riportalany és 18 éves nővére, Mária végül elvesztették édesanyjukat, aki igen fiatalon, 42 évesen hunyt el (27:31).