Az interjúalany beszél családja eredetéről, a névváltoztatásról, valamint arról, hogyan telepedtek le Újpesten, ahol édesapja kisiparos volt. Elmeséli, hogy nem nagyon találkozott antiszemitizmussal 1941 előtt, de megvonták tőle a tandíjmentességet a polgári iskolában, mert nem állt fel a himnusz éneklésénél. Szól arról, hogy a nyilasok kényszermunkára vitték egy laktanyába édesapját, majd arról, hogy őket csillagos házba zárták. Először romeltakarítási munkákban segíettek, hogy ne vigyék el őket, de mégis elvitték. Először a téglagyárban dolgoztak, majd Németországba vitték őket. A háború után nehezen kapták vissza lakásukat, mert már laktak benne. Szól arról, hogy milyen munkahelyeken kezdett dolgozni, és arról, hogy ott nem tapasztalt antiszemitizmust, sőt, egy nagyon kedves sváb lánnyal dolgozott együtt. Beszél arról is, hogy járt Izraelben, de nem akart ott letelepedni, de ha fiatalabb korában hallott volna a lehetőségről, lehet, hogy úgy döntött volna. Arról is beszél, hogy bár nem volt sok zsidó barátja, azt elképzelni se tudta volna, hogy keresztényhez menjen hozzá. Végül arról beszél, hogy a rendszerváltoztatás nem hozott különösebb változásokat az életében, és arról, hogy a magyar államtól életjáradékot kap, Németországtól pedig nyugdíjat.

Az interjúalany 1923-ban született Gátéren (Bács-Kiskun megye). Beszél gyermekéveiről. 5 km-t kellett az iskoláig gyalogolnia, de élvezte, mert társaival szórakozhatott. Édesapja harcolt az I. világháborúban, utána orosz fogságba esett és csak 1922-ben, betegen ért haza. Az interjúalany fiatalkorában főleg lovakkal dolgozott. (02:40) Édesapja a hadifogság alatt nagyon jól megtanult oroszul, később a II. világháború végén ez hasznára vált. (03:38) Az interjúalany a II. világháború alatt a Királyi Honvédségben szolgált, egészen 1944. október 15-ig, a kiugrási kísérletig. Ekkor már nagyon örült a kihirdetett fegyverszünetnek. (04:40) Hazafi volt, társaival együtt élvezte a katonaságot. Beszél a honvédségnél töltött időkről. A bombázások miatt már a szállítások is akadoztak. Először a Délvidéken szolgált. Mikor egységével vonult vissza a Délvidékről, már látta a menekülőket és a vonuló szovjet tankokat. Egy idő után a németekkel együtt felvették a harcot, de már nem tudtak nagy ellenállást kifejteni. Folyamatosan visszavonultak, elmondja ennek részleteit. (12:10) Október 15-e után azt hitték, hogy vége a háborúnak, de a németek közrefogták őket és nem hagyták, hogy letegyék a fegyvert. Aki szökni próbált, lelőtték. A zászlóaljat Bajáról továbbirányították Mohácsra, itt harcba bocsátkoztak a szovjet csapatokkal. Ezután egészen Nagyatádig vonultak, az ott lévő alakulatokból új egységet hoztak létre. Nehézfegyveres századba került aknavetős szakaszhoz. Az oroszok Horvátország felől megpróbálták bekeríteni a Nyugat-Dunántúlon tartózkodó katonákat. Részletesen beszél a harcokról. (22:38) Elhagyták állásaikat és fegyvereiket, ezért megbízhatatlannak nyilvánították őket. Büntetésből Dániába szállították őket az Atlanti-erődbe, Wehrmacht katonaként. 1945. május 8-a után angol hadifogságba estek. 150.000 embert zártak egy fogolytáborba a dán határon. Szeptember 6-ig volt itt 16.000 másik magyarral együtt. (26:00) A fiatal és erős magyar katonák közül 2.000-et kérdezés nélkül elvittek a francia idegenlégióba. Új ruhát, zsoldot, jó kosztot kaptak. Ki akarták vinni őket Indokínába, de szerencséjükre egy Nemzetközi Vöröskeresztes Delegátus megtalálta őket. Miután kiderült, hogy nem önkéntesek, akik haza akartak térni, elmehettek, de ekkor már 1946 ősze volt. (28:04) Egészen Kaposvárig kaptak angol kíséretet, nehogy a szovjetek továbbvigyék őket Szibériába. (29:20) A hazatérés után az interjúalany megnősült. 8 hold földön kezdett el gazdálkodni. 1950-ben kezdődtek a laktanyaépítések, ezeken segédmunkásként dolgozott. A TSZ-eseítésnél felesége belépett, ő elment a vasúthoz. (36:56)

Miskolcon született 1946-ban, apai és anyai ágon is erős a kötődése Miskolchoz. A helyhez, ahol élt rendkívül nagy hatással volt rá - ezzel kapcsolatban meséli el személyes és családi élményeit(0:11). Muzeológusként a '70-es években is és később is a temetők történetével foglalkozott. Valamint a miskolci kilátó történetével is foglalkozott(2:27). Visszaemlékezik a gyermekkorában még tiltott disznóölésekre is(4:33).1956-ra már nem gyermekként, hanem történészként emlékezik vissza. A forradalom alatt nem mehetett ki az utcára, de a szüleitől pontosan tud az eseményekről(5:19). Az utca, ahol a család lakott, többször is nevet változtatott, az interjúalany ennek okairól beszél(6:18). Dobrossy István a Bacsó utcai általános iskolába járt. A helyi nyomdák történetét is bemutatja - személyes élményein keresztül(8:25).1960-ban a mai Földes Ferenc gimnáziumba került, ennek az intézménynek a történetéről beszél. A koedukált iskolában fa, vagy vasipari tanulmányokat lehetett végezni(11:27).Érettségizése után értesült a Czinege honvédelmi törvényről, melynek a lényege az, hogy az egyetemi tanulmányok előtt is be kell vonulni a honvédségbe. Az iskolával kapcsolatban kellemes élményei vannak(14:02). Bár tisztában van azzal, hogy a szovjet és a náci ellentét, valamint 1956 megosztja az embereket, de az elesett hősöknek meg kell adni a tiszteletet(15:30). Tanára, Mádai Gyula ajánlotta be a Hermann Ottó Múzeumba(18:17). 1964-ben történelemből és néprajzból felvételizett. Az egyetemi és hallgatói életélről is mesél - köztársasági ösztöndíjasként nagyon jól élt(19:37). A katonaéveire visszaemlékezve elmondja, hogy együtt szolgált pl Hoboval és más közéleti személyiségekkel(22:15).Államvizsgázása után az egyetem alkalmazásában maradt, mint tanársegéd, ösztöndíjas. Járt Grúziában is(23:31). 1968-ban Csehszlovákiában volt, a bevonulás előtt pár nappal sikerült hazajutnia(24:39). 1973-ban visszatért Miskolcra, és a Hermann Ottó Múzeum alkalmazottja lett - ezt sikerült komolyan felvirágoztatni. Munkatársai és a múzeum sorsáról is mesél(26:15). Búcsút intett az említett múzeumnak, és átment a helyi levéltárhoz, majd innen 18 év munka után nyugdíjba vonult (31:39). A várostörténeti munkáját a sajtó rendelekezésére is bocsátotta. Ebben a munkában rengeteget tanult, fejlődött. Erről mesél(33:10).A levéltár a szakmai társasági élet központja volt, ezt nagyon szerette is. De a nyugdíjazása után sajnos a megbecsülése után nagyon megcsappant. Emelett a jelenlegi munkájáról és tapasztalatairól beszél(37:28). Tavaly egy miskolci várostörténeti munkája jelent meg - és kiemelet fontosságot tulajdonít a miskolci víznek. Továbbá a terveiről és személyes múltjáról, eredményeiről is összefoglalja a gondolatait(40:28).