Az interjúalany beszél arról, hogy a Felvidékről Pápára ment tanulni az internátusba. Magyarország német megszállásakor hosszú útra vitték őket a nyugati frontra dolgozni, ahol többször életveszélybe került. Egyszer az útszéli répát kezdték el enni, de a tiszt közéjük lőtt. Szól arról, hogyan mentették meg őket az amerikai katonák. Mikor igazolták, hogy magyarok és nem önkéntesek, biztosították a napi ellátásukat. Szól arról, hogy Csehszlovákiába visszakerülve fehér levelet kaptak, vagyis azt, hogy csak később telepítik ki őket. Ő azonban többször átszökött Magyarországra, hogy előkészítse tanulmányait a pápai kollégiumban. Erre azért volt szükség, mert otthon nem volt lehetőség magyar nyelven tanulni. Szól arról, hogy milyen méltányos volt az oktatási intézmény, még a tandíjat is visszaadták neki, amikor értesültek nehéz sorsáról. Szól arról, hogy miként kellett visszaszöknie dédanyja temetésére, majd arról, hogy nem engedték vissza, mondván, hogy már ott is lehetett magyarul tanulni. Csehszlovákiában besorozták katonai munkaszolgálatra, ahol bányában dolgozott. Közben a menyasszonyával öt évig csak levélben tudta tartani a kapcsolatot. Egyszer engedélyeztek nekik határbeszélgetést, és ekkor el is jegyezte. Amikor 1955 tavaszán Prágába utazott útlevélért, de a hivatalnok szó szerint ki akarta lökdösni. Végül sikerült átjönnie és megházasodnia, majd 1957-ben végleg Magyarországon telepedtek le. Végül szól későbbi életéről és az orvosi hivatásról.

Az interjúalany beszél családjáról, munkás szüleiről, a pesterzsébeti munkáséletről (0:05). Szól oktatásáról, a szegénységről, tantárgyairól (3:35). Szól szülei átadta református hitről, és arról, hogy ez nem jelentett számára hátrányt a munkásszármazás miatt (5:00). Beszél a Horthy-korszak mindennapjairól, a revíziós gondolatról (8:30). Szól arról, hogy egyetem mellett dolgozott a zsírgyűjtési nyilvántartásnál, és mikor a vasúton hallott a német megszállásról, nem akarta elhinni (11:10). 1944 végén be kellett vonulnia, Budára vitték volna, de a Budakeszi úton megszökött és a húga naphegyi lakásán bújt el (15:42). A földszinten nyilasrazziák voltak, majd németek szállásolták be magukat, úgyhogy a fenti szobában maradt. Januárban egy gránát csapódott be, súlyosan megsebesítve őt. A sziklakórházba szállították a civilek közé, így elkerülte a lelepleződést (18:14). Szól arról, hogyan találkozott az első orosz katonával, aki órákat akart lopni a kórteremben, de csak egyet szerzett, viszont cigarettát osztott (22:50). Szól az orosz megszállásról, az oroszokat összehasonlítja a német katonákkal. Az oroszoktól jobban féltek, de legalább véget vetettek az ostrom víz- és élelmiszerhiányána. Arról is szól, hogy a németek háborús bűneiről csak néhány repülőgépből kidobott szórólap tudósított (24:30). Elmeséli, hogy egy barátjával hogyan fogadtak abban, ha felajánlják az orosz forgalomirányító katonának, hogy igyon velük, otthagyja a posztját. Ez így is történt, de az orosz az asztal alá itta őket (33:00). Szól arról, hogy 1956-ban hogyan értesült az egyetemisták pontjairól (35:40Ö, majd arról, hogyan álltak be az egyetemisták közé, és hogyan vágatták ki a Rákosi-címert a zászlóból (39:00). Szól a Kossuth téri tüntetésről, arról, hogy rájuk oltották a közvilágítást, de újságokból fáklyát készítettek. Szól Nagy Imre szerencsétlen beszédéről is (41:00). Beszél arról, hogy a hírek megérkeztével hogyan indultak el a rádió épülete felé, és hogyan kezdtek skandálni a gyilkos ávóról, aminek korábban a nevét sem merték kiejteni (44:10). Szól arról, hogy másnap látta a tankokat és az ellenállás kialakulását (48:13). Végül 1956-ot értékeli, a bosszúvágy és a fosztogatás teljes hiányáról szól (51:35).

Az interjúalany beszél családjáról, a család második világháborús emlékeiről (2:34), iskolaéveiről, a szocialista és a vallási nevelés összeférhetetlenségéről (9:09), képzéséről és szakmájáról. Beszél a disszidálásról (13:44), elhelyezkedéséről, a kisipar nehézségeiről a Kádár-rendszerben (17:20), illetve a rendszerváltoztatás és az Európai Uniós csatlakozás következményeiről (28:32).